A kórházi kapacitások valódi hiánya nem mindig látszik a hivatalos szünetelési adatokból

A kórházi szervezeti egységek közel ötöde hivatalosan szünetel – közölte Buga László, a fekvő- és járóbeteg-szakellátásért felelős államtitkár. A szám önmagában is súlyos, de az államtitkári értékelés ennél tovább megy: a tényleges ellátási hiány nagyobb lehet, mert a statisztika nem feltétlenül mutatja meg azokat az osztályokat, amelyek papíron működnek, de kevés saját dolgozóval, külsős személyzettel vagy tartósan túlterhelt szakemberekkel tartják fenn az ellátást.

A kérdés ezért nem egyszerűen az, hány osztály ajtaján szerepel a „szünetel” felirat. A valódi kérdés az, hogy a beteg a megfelelő helyen, megfelelő időben és megfelelő szakmai feltételek között hozzájut-e az ellátáshoz.

Mit jelent a hivatalos szünetelés?

Egy egészségügyi szervezeti egység működése engedélyhez, személyi és tárgyi minimumfeltételekhez, finanszírozott kapacitáshoz és területi ellátási kötelezettséghez kötődik. A hivatalos szünetelés azt jelzi, hogy az adott egység a működési engedélyében szereplő szolgáltatást átmenetileg nem nyújtja. Ilyenkor az ellátási feladatot más szolgáltatóhoz vagy más telephelyhez kell szervezni.

A szünetelési nyilvántartás azonban csak a jogilag bejelentett állapotot mutatja. Nem feltétlenül látható belőle, ha egy osztály működése formálisan fennmarad, de a kapacitása a gyakorlatban beszűkül. Ilyen helyzet lehet, ha kevés az állandó szakorvos, a műszakokat külsősökkel kell kitölteni, a szakdolgozói létszám nem elegendő, vagy az ügyeleti rendszer csak folyamatos átszervezéssel tartható fenn.

A beteg szempontjából nem a státusz, hanem a hozzáférés számít

Az egészségügyről szóló törvény szerint a betegnek joga van az állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő ellátáshoz. Sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátást meg kell kapnia.

E jogok gyakorlati tartalma akkor sérülhet, ha az ellátás csak nagyobb távolságban érhető el, a fogadó intézmény túlterhelt, a betegút többször megszakad, vagy a mentő- és ügyeleti rendszernek rendszeresen kell pótolnia a helyi hiányokat. A kapacitáshiány következménye lehet:

hosszabb várakozás;
más településre vagy másik vármegyébe történő utazás;
későbbi diagnózis vagy beavatkozás;
a sürgősségi osztályok túlterhelése;
a betegek és hozzátartozók bizonytalansága;
nagyobb betegbiztonsági kockázat.

A területi ellátási kötelezettség elvileg azt biztosítja, hogy minden lakoshoz tartozzon olyan szolgáltató, amely az adott szakellátást nyújtja. A rendszer működőképességéhez azonban nem elég a papíron kijelölt ellátási terület: tényleges szakember, ágy, diagnosztikai háttér és folyamatos ügyelet is szükséges.

A személyzethiány rejtett kapacitáscsökkentés

A kórházi kapacitást gyakran ágyszámban vagy szervezeti egységek számában mérik, de az ellátás tényleges teljesítőképességét a rendelkezésre álló személyzet határozza meg. Egy működési engedéllyel rendelkező osztály sem tud teljes értékű ellátást nyújtani, ha nincs elegendő orvos, ápoló, műtősnő, diagnosztikai szakember vagy ügyeleti háttér.

A külsős orvosok és helyettesítések rövid távon fenntarthatják a működést, de nem feltétlenül oldják meg a tartós szervezeti hiányt. A gyakran változó személyzet nehezítheti a csapatmunkát, a betegutak követését és az osztály hosszú távú szakmai fejlesztését. Ez nem jelenti azt, hogy a külsős munkavégzés önmagában rossz vagy veszélyes, de azt igen, hogy a kapacitás értékelésekor nem elegendő kizárólag a működési státuszt vizsgálni.

Az ügyelet és a sürgősségi ellátás nem pótolhat mindent

Ha egy szakma helyben nem elérhető, a beteg gyakran a sürgősségi osztályon vagy az ügyeleti rendszerben jelenik meg. Ezek feladata azonban elsősorban az azonnali állapotfelmérés, stabilizálás és a megfelelő ellátási hely kijelölése. A sürgősségi rendszer nem képes tartósan kiváltani a hiányzó fekvőbeteg-osztályokat vagy a rendszeres szakellátást.

A hiányok továbbgyűrűzhetnek: a mentőknek távolabbi intézményt kell keresniük, a fogadó kórház több beteget kap, az ottani várakozási idő nő, és a terhelés más osztályokra is átterjed. Egyetlen szervezeti egység szünetelése ezért nemcsak helyi probléma lehet.

Országos leltár nélkül nem látható a teljes kép

A nyilvánosság jelenleg nem rendelkezik egységes, intézményenként és szakmánként bontott, könnyen értelmezhető országos kapacitásleltárral, amely egyszerre mutatná:

a hivatalosan szünetelő egységeket;
a rendelkezésre álló orvosi és szakdolgozói létszámot;
az ügyeleti működést;
a tényleges betegforgalmat;
az átirányításokat és ellátási területeket;
a tartósan külsős személyzettel fenntartott kapacitásokat.

Az államtitkár által jelzett országos problémaleltár akkor lehet valódi előrelépés, ha annak módszertana, főbb adatai és következtetései nyilvánossá válnak. Az ellátórendszer állapotát ugyanis nem lehet hitelesen megítélni pusztán országos átlagokból.

A következő kérdés már nem az, van-e probléma

A közel húszszázalékos hivatalos szünetelési arány azt mutatja, hogy a kapacitásgond nem elszigetelt intézményi jelenség. A következő kérdés az, hogy az állam milyen szakmánkénti és területi beavatkozással biztosítja a folyamatos hozzáférést.

Ehhez nemcsak új finanszírozásra lehet szükség, hanem nyilvános adatokra, személyzeti tervre, regionális betegút-szervezésre és olyan ellenőrzésre is, amely a papíron működő osztályok tényleges teljesítőképességét vizsgálja.